Kezdetek... 2010.december...


Közeleg a karácsony. Mit is tehetnek ilyenkor az emberek? Normál esetben mindenki lázasan ajándékot vásárol a szeretteinek, vacsorát főz, összehíja a családot, barátokat. Valószínűleg nem otthon fognak ülni egyedül egy üveg whiskey-t kortyolgatva. Én biztosan. Az emberek örülni fognak, ölelkeznek, a párok csókot lehelnek egymás ajkára, sokaknak talán könnybe is lábad majd a szeme a meghatottságtól. Én örülni fogok, ha az első üveg annyira szétcsap, hogy ne érezzem mindezek hiányát. Ha nem, majd felbontok egy másikat... Elhúzódok majd a kis irodámba, felrakom a fejhallgatót, kipakolok 3 doboz cigarettát és befüstölöm a kis helyiséget, hogy könnyebben ködösítsem az agyamat. Érzem, a távolság szétfeszíti majd a mellkasomat, és hiába kaparom a hűvös falat, nem fogom semmiképp érezni egy meleg, gyengéd kéz érintését a vállamon. Nem érzek majd meghitt nyugalmat. Nem fogok majd mosolyogni. Minek hazudnék? Hogyan tehetnem? Kezdem azt hinni, hogy mindaz az öröm és jókedv, ami az otthoniakkal való kommunikáció által dől ki belőlem, nem is valós, csupán egy kétségbeesett vergődés, egy túlélésért kapálózó reakció, ami talán elnyomja az igazságot, amivel egyre kevésbé vagyok képes szembenézni nap, mint nap. Szétfolytak a gondolataim rég és nem bírom kordában tartani őket. Kivesztek volna az édes érzések belőlem? Miért nem érzek melegséget? Miért nem bírok eljátszani a gondolattal, hogy egyszer újra szeret majd valaki? Már nem latok semmit a tükörben. Csupán az arcom merev felszínét. Semmi mélység, nincsenek színek mar... Kopár, üres tekintet... A gyomrom minden reggel összeszorul, gyötör. Működök. Kering bennem a vér, de nem érzem a végtagjaimat. A bőröm hideg, száraz. Nem szólok már. Ha beszélek, sem hallom már a hangomat oly tisztán. Minden csak egy nagy kavargó, homályos massza körülöttem. Összefolynak az estek és nappalok. Egyre kevesebbet látom a napot. Árnyékként követ a paranoia, minden mozdulatban és tekintetben rosszindulat csapódik a hátamon. Ha mosolyognak rám, már nem találom szépnek, félelem fog el az arcok láttán. Nincs már idő, nincs már fény, nincsenek érzések többé. Csak egy hatalmas üres teremben keresem a kivezető utat. De nincsenek ajtók...