2011.februar 8: Elso hazateresem foszlanyai...


Azt hiszem elérkezett az idő, hogy próbáljam rendbe rakni a gondolataimat és érzéseimet.
Először is úgy látszik, hogy igazam volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire más világ van itthon, mint máshol. Még a levegő illata is sokkal másabb. Érzem a hideg bizalmatlanságot az utcákon, amitől már kezdtem elszokni, de nem is ez a lényeg. A legszembetűnőbb az értékrendek fényévnyi távolsága. Megkaptam a lehetőséget egy másik világ kialakítására. Egy optikailag szebb, társadalmilag elfogadottabb és sokkal biztonságosabb élet kialakítására. Úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg. Hogy nincsen lehetetlen. Hogy semmi gond nem történhet. Elég furcsa úgy visszatérni otthonomba, hogy az idegenek láttán elfog az a régi érzés. Az a bizonyos itteni széthúzás. Hogy legszívesebben egymás szemébe sem néznének az emberek. És nem is néznek. Tonnányi önzőség nehezedik ennek a földnek minden négyzetméterére. Szomorú látvány, de az elmúlt időben átélt felismeréseim lencséjén keresztül már ezt sem érzem reménytelennek.
Bevallom, hiányozni fog néha az a sok szép és jó, amit tanultam, de közrejátszott a magány is azokban a helyzetekben, mikor kísérletezgettem újabb oldalról megszemlélni a legapróbb dolgokat is. Főleg önmagamon dolgoztam. Úgy érzem, ez csakis egyedül sikerülhetett. Nem lettem más. Nem lettem több. Csupán bekövetkeztek azok a bizonyos változások, amiket mások segítsége egyszerűen eltakart volna gyermeki szemeim elől.
Talán a legfurább dolgok egyike, hogy mindig akarok valamit ami pillanatnyilag nem áll rendelkezésemre. Legyen az pénz, szeretet vagy akar egy jó szó. És úgy vélem, csakis egyféleképpen érhetek el akármit is. Legyen bármiről is szó, egyszerűen csak meg kell tennem. Sikerült elfelednem az olyan morálromboló gondolatokat, hogy: „Én ezt nem tudom megtenni." ; „Nem vagyok rá képes." ; „Ennek semmi értelme." ; „Ennek nem így kellett volna történnie."
Sokszor a félelem és a velem született kisebbségi komplexus tántorított vissza a legegyszerűbb hétköznapoktól is. De egyszerűen nem szabad engedni, hogy saját lelkem legyen a börtönöm. A saját világomban élem napjaimat. A saját állandóan formálódó nézeteimhez mérve próbálok lépésről lépésre tovább menni. De nem szabad elfelejtenem hogy bármennyire is önző és makacs lehetek is, a világ, melyben létezem, sokkal nagyobb nálam és hatással van Rám. És úgy döntöttem, hogy nem bilincselem meg a kezeimet a saját ostobaságom rendíthetetlen illúzióival, szembenézek a démonaimmal, lépek, és befogadom a környezetemet...
Kíváncsian várom a fejleményeket...