Kezdetek...2010 december


Szédítő, mennyi szemét folyik keresztül itt az emberek tudatán. És persze gondoskodnak róla, hogy úgy érezzem, hogy én vagyok a kis tavacskájuk, amibe torkollik a szennyáradat. Bár már kezd hasonlítani egy tengerre, talán kisebb óceánra a bűntudatom medencéje. Bűntudat. Ez a legjobb és legrosszabb tulajdonságom. Ez okozza az összes tépődést a szívem mélyén, a depressziót, ami egy percre sem hagy nyugodni, a fájdalmat ami nem hagy aludni, a gondok zűrzavarát a fejemben. De tudom, ez a legbiztosabb erényem, hogy a világ minden negatív befolyása ellenére is ember maradhassak. Ember, akire talán a szülei büszkék lehetnek. Ember, aki nem törik meg. Pedig én nem sokat kérek. Csak boldog akarok lenni. Talán egy nap megtehetem. De ahhoz lehet, hogy meg nem sírtam eleget...
Reggel, mikor kinyitom a szemeimet, meg kell születnem. Minden egyes nap egy új kor kezdete az életemben. Minden egyes nap hosszú, mintha évek telnének el az idő alatt, amíg ismét a párnámba túrhatom az arcomat. Még félálomban, kissé émelygő másnapos gyomorral sántítok kifelé a nagyvilágba a békét jelentő barlangomból, és nem is sejtem, mi vár rám majd. Reggelenként belül ismét a naiv 5 éves kisfiú vagyok, aki hisz még a mesékben, mert talán ma lesz az a nap, mikor bekövetkeznek a csodák. És nem is sejti, hogy mire ágyba bújik aznap este, már megtört tudattal, felnőtt emberként teszi azt. De a reggel ezért a csúcspont. Onnan csak lefelé vezethet az út. Trehány tisztálkodás és gyors ingvasalás után a reggeli energiabomba csomag (cigaretta energiaitallal és kávéval) adja meg a kezdő löketet, mielőtt végérvényesen kapcsolatba lépnék a külvilággal. Már pupilláim tágulnak az izgalomtól, mikor kabátot kanyarítok magamra és beleugrok a bakancsomba, a zsebeimet jól átkutatom, hogy csak egyszer kelljen az utcasarokról visszafordulnom az itthon felejtett tárcámért. A virgonc kisiskolás gyerekek csúnya akcentussal karattyolva vihorásznak egymáson az iskolából hazafelé menet, az utak forgalmasak a hosszú munkanap után fáradtan botorkáló sofőrök zajától, az emberek visszatérnek az életbe a napi kenyérkereset után, Én pedig elkezdem a munkámat. Amíg Ők dolgoztak, Én pihentem. Amíg Én dolgozom, addig Ők pihennek. A munkám kimondottan egyszerű és hétköznapi. A körülmények teremtenek káoszt a fejemben. A gonosz ferde tekintetek uralják mindennapjaimat. Ők éltetnek, adnak enni, melegben alhatok a jóságuk miatt. Csak annyi a dolgom, hogy alsóbbrendűként viselkedem... Csupán hinnem kell a hazugságaiknak, rábólintani a lehetetlenre, ha örülnek, mosolyogni, ha szomorúak, akkor sírni. És közben csak tenni és tenni a dolgomat, amíg el nem bocsájtanak a kiérdemelt esti pihenőmre. Nem nehéz feladat. Szeretem a munkámat. Habár egyedül vagyok, a legjobb barátom a tálcám, amivel egész este és éjjel rohangászok fel-alá, sercegő birkahúst és Pekingi kacsát közvetítve az éhes idegenek asztalához, az emberek csupán azért mosolyognak Rám, mert ez elvárható egy ilyen építményen belül és tudják, hogy bármit is kérnek, Én teljesíteni fogom. Hosszú ideje minden nap ugyanaz. És egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ne érné meg inkább visszafeküdni a jó meleg ágyikómba reggel 13:00-kor... Hogy honnan jövök? Már nem tudom. Hogy hol vagyok? Nem értem. Már több, mint egy éve nem hallottam egy szép szót. Már több, mint egy éve nem éreztem egy ölelést. Már nem emlékszem, milyen érzés szeretni. Mert nincs többé szükség Rá. Mert ez a társadalom miért szólna erről? Talán, ha mélyen éreznék, akkor lenne értelme rámosolyogva hajbókolnom az idegen fickóra, aki ideges arccal néz a tányérján levő hajszálra és nekem panaszkodik? Ha törődnék az emberi érzésekkel és igazsággal, talán volna értelme pókerarccal felvenni a rendelést attól a férfitől, aki múlt héten a szeretőjét hozta vacsorázni, most pedig a felesége ül mellette? Talán, ha mélyen éreznék, lenne értelme a hasznot látni akár egy aranyosan begyakorolt műpoénban az asztalok takarítása közben? Nem... Nem, mert nem lenne értelme az egésznek. Nem lenne értelme annak, ami éltet. A pénz csupán papír zsebkendőnyi kis hulladékcafatként jelenne meg életemben. És akkor fenn állna a lehetősége a mai normától való szélsőséges eltávolodásomnak. Azt nem élném túl... Mit szólnának a szüleim? Mit mondanának az emberek, akik ismernek? Nem bírnék a tükörbe nézni és ezt mondani: Igen! Neked bejött az élet!
Egyedül akkor nem bírom ezt mondani, mikor otthon hajnalban a félig üres whiskey-s üveget szorongatom pucéran a fürdőkádban és magamban dalolászok mindenféle régi Rolling Stones számot...
Akkor Én is lehetek kicsit őszinte magamhoz... Senki nem látja...