2011. februar...


A kedvenc kis sarki kocsmám ablakán kinézve láttam az elrohanó embereket és egy különös kérdés vetődött fel bennem. Az az ablak… Az az ablak mindig kikapcsol. Elrepít egy nyugodtabb, csendesebb világba. A cigarettafüst és a málnától édes sör lágy egyvelege mindig eljuttat egy olyan pontra amit máshol nem lehet elérni. Olyankor leáll az agy, a gondolatok lenyugszanak és lehetőség nyílik egy kicsit rendet rakni abban a kaotikus kuplerájban ott benn. És jönnek a kérdések.
Milyen kort élünk most?
Valaki azt mondja: „Ha szétnézel a világban..”
Hogyan nézhetnél szét a világban? A világban nem lehet csak úgy szétnézni. Amit a televízió és a hírek elénk tarnak, csupán apró pici töredéke annak az ügyesen, szinte észrevétlenül elferdített valóságszerű információáradatnak amit mindenki hallani akar. A pénz, az olaj, a háborúk, az üzletláncok egyre csak gyarapodó serege, az új találmányok, a reklámok, a szórakoztató adások, a természetműsorok de meg a legegyszerűbb sportközvetítések is mind mind halovány másai egy olyan világnak amit mi nem élhetünk meg. De barmit láthatunk a világ bármelyik szegletéből azon a bizonyos kis dobozon keresztül ami nélkül nem háztartás a háztartás. Bármit? Csupán annyit amennyit más emberek hajlandóak megmutatni nekünk. Apró kicsi történések csupán, melyek hosszú-hosszú évek múlva, messzi-messzi generációkat informálhatnak majd arról hogy megközelítőleg milyen eletet éltünk mi emberek a beskatulyázás korszakában. Az emberek kényszeresen besoroljak egymást és magukat de a világ bármilyen történését is egy halmazba. Szükség is van erre. Hisz másképpen nem lehetne a dolgok mögé látni, értelmezni azokat. A besorolás meghatározás, a meghatározás magyarázatra szorul, de sajnos abba a tévhitbe ringatja magát sok másoknál is intelligensebb ember, hogy ezzel a művelettel meg is érthetőek a dolgok. Ha az átlag embert vesszük példának, az alapműveltség egyre magasabb szinteket üt meg, a tudás egy kis energia befektetésével már nemhogy elérhető, de kötelezően elsajátítandó, szükséges túlélési forma, de értelmet nem ad. A diák aki bemagolja a holnaputánra feladott verset magyar órára lehet, hogy 10 év múlva is idézni tudja a költő szavait, jobb esetben egy kis mellékelt verselemzés betanulásával szorgalmi feladatként meg el is beszélget róla egy pár mondatban. De hány diák akad aki nem csak a szavak sorrendjét latja ezekben? Aki nem hajlandó elfogadni a belemagyarázott „tényeket” egy alkotásban amit az Irodalom könyv szerkesztői gondos odafigyeléssel szerkesztettek megkönnyítve a mű tartalmának megmagyarázását. Mar az iskolában racionális gondolkodásra tanítják a nebulókat. Globálisan van is értelme az egésznek. Nem marad teljesen hülye a gyerek. Sőt! Sokan még talán örömüket is lelik a tanulásban és az információik gyarapításában. Mégis. A végén hány diák érettségizik le úgy, hány fiatal diplomázik le úgy, és hány ember lep ki az iskolapadból a nagybetűs ÉLETBE igazi értelemmel? Az a sok-sok végigkörmölt év a tanteremben, az a sok-sok otthoni tanulás, felelet, dolgozat és záróvizsga hány embernél mutatkozik meg tiszta értelemben? Nyilván vannak ilyenek is. De talán nem nevezhető a többségnek. És utána ezek az emberek fogjak vinni a jövő generációját. Ezek a túlképzett „okos” emberek, akik sokat tudnak de mit sem értenek, fognak olyan munkákat kapni irodákban, hivatalokban vagy akárhol ami olyan felelősségekkel jár majd amivel más, teljesen idegen emberek nem csak hétköznapi életére lesz hatással. És mindez miért? Mert ezek szerint a tudás manapság nagyobb erény az értelemnél. Az értelmes embereket nem sokan viselik el. Az értelmes ember talán ki is log a sorból. Talán az is elég ha valaki csak epekedik az értelem iránt. A tudás könnyű kenyér. Az értelem pedig sokszor a tudás ellen beszel. A régi korokban is voltak mar emberek akik sokat tudtak, túl is éltek nagy részben, ezek az okos emberek viszont az értelmes embereket elégettek és karóba húztak. Az okos emberek féltek az értelmet és belül talán irigyelték is. Mert tudtak, hogy nem áll rendelkezésükre. Mert a tudás mondhatni kézzelfogható, az értelem pedig lelki kincs. A lelek pedig mar nem feltétele a túlélésnek manapság. Bizonyos szituációkban még hátráltató tényező is lehet. Mert sokkal egyszerűbb megmagyarázni a dolgokat, különválasztani egymástól, kis dobozkákba csomagolni és félkészre sütve a világ elé rakni meg akkor is ha nem teljesen őszinte a dolog. Talán úgy fognak emlékezni Ránk mint a generációra a magyarázatok korából...

2011.februar 8: Elso hazateresem foszlanyai...


Azt hiszem elérkezett az idő, hogy próbáljam rendbe rakni a gondolataimat és érzéseimet.
Először is úgy látszik, hogy igazam volt azzal kapcsolatban, hogy mennyire más világ van itthon, mint máshol. Még a levegő illata is sokkal másabb. Érzem a hideg bizalmatlanságot az utcákon, amitől már kezdtem elszokni, de nem is ez a lényeg. A legszembetűnőbb az értékrendek fényévnyi távolsága. Megkaptam a lehetőséget egy másik világ kialakítására. Egy optikailag szebb, társadalmilag elfogadottabb és sokkal biztonságosabb élet kialakítására. Úgy éreztem, hogy semmi sem állíthat meg. Hogy nincsen lehetetlen. Hogy semmi gond nem történhet. Elég furcsa úgy visszatérni otthonomba, hogy az idegenek láttán elfog az a régi érzés. Az a bizonyos itteni széthúzás. Hogy legszívesebben egymás szemébe sem néznének az emberek. És nem is néznek. Tonnányi önzőség nehezedik ennek a földnek minden négyzetméterére. Szomorú látvány, de az elmúlt időben átélt felismeréseim lencséjén keresztül már ezt sem érzem reménytelennek.
Bevallom, hiányozni fog néha az a sok szép és jó, amit tanultam, de közrejátszott a magány is azokban a helyzetekben, mikor kísérletezgettem újabb oldalról megszemlélni a legapróbb dolgokat is. Főleg önmagamon dolgoztam. Úgy érzem, ez csakis egyedül sikerülhetett. Nem lettem más. Nem lettem több. Csupán bekövetkeztek azok a bizonyos változások, amiket mások segítsége egyszerűen eltakart volna gyermeki szemeim elől.
Talán a legfurább dolgok egyike, hogy mindig akarok valamit ami pillanatnyilag nem áll rendelkezésemre. Legyen az pénz, szeretet vagy akar egy jó szó. És úgy vélem, csakis egyféleképpen érhetek el akármit is. Legyen bármiről is szó, egyszerűen csak meg kell tennem. Sikerült elfelednem az olyan morálromboló gondolatokat, hogy: „Én ezt nem tudom megtenni." ; „Nem vagyok rá képes." ; „Ennek semmi értelme." ; „Ennek nem így kellett volna történnie."
Sokszor a félelem és a velem született kisebbségi komplexus tántorított vissza a legegyszerűbb hétköznapoktól is. De egyszerűen nem szabad engedni, hogy saját lelkem legyen a börtönöm. A saját világomban élem napjaimat. A saját állandóan formálódó nézeteimhez mérve próbálok lépésről lépésre tovább menni. De nem szabad elfelejtenem hogy bármennyire is önző és makacs lehetek is, a világ, melyben létezem, sokkal nagyobb nálam és hatással van Rám. És úgy döntöttem, hogy nem bilincselem meg a kezeimet a saját ostobaságom rendíthetetlen illúzióival, szembenézek a démonaimmal, lépek, és befogadom a környezetemet...
Kíváncsian várom a fejleményeket...

Kezdetek... 2010.december...


Közeleg a karácsony. Mit is tehetnek ilyenkor az emberek? Normál esetben mindenki lázasan ajándékot vásárol a szeretteinek, vacsorát főz, összehíja a családot, barátokat. Valószínűleg nem otthon fognak ülni egyedül egy üveg whiskey-t kortyolgatva. Én biztosan. Az emberek örülni fognak, ölelkeznek, a párok csókot lehelnek egymás ajkára, sokaknak talán könnybe is lábad majd a szeme a meghatottságtól. Én örülni fogok, ha az első üveg annyira szétcsap, hogy ne érezzem mindezek hiányát. Ha nem, majd felbontok egy másikat... Elhúzódok majd a kis irodámba, felrakom a fejhallgatót, kipakolok 3 doboz cigarettát és befüstölöm a kis helyiséget, hogy könnyebben ködösítsem az agyamat. Érzem, a távolság szétfeszíti majd a mellkasomat, és hiába kaparom a hűvös falat, nem fogom semmiképp érezni egy meleg, gyengéd kéz érintését a vállamon. Nem érzek majd meghitt nyugalmat. Nem fogok majd mosolyogni. Minek hazudnék? Hogyan tehetnem? Kezdem azt hinni, hogy mindaz az öröm és jókedv, ami az otthoniakkal való kommunikáció által dől ki belőlem, nem is valós, csupán egy kétségbeesett vergődés, egy túlélésért kapálózó reakció, ami talán elnyomja az igazságot, amivel egyre kevésbé vagyok képes szembenézni nap, mint nap. Szétfolytak a gondolataim rég és nem bírom kordában tartani őket. Kivesztek volna az édes érzések belőlem? Miért nem érzek melegséget? Miért nem bírok eljátszani a gondolattal, hogy egyszer újra szeret majd valaki? Már nem latok semmit a tükörben. Csupán az arcom merev felszínét. Semmi mélység, nincsenek színek mar... Kopár, üres tekintet... A gyomrom minden reggel összeszorul, gyötör. Működök. Kering bennem a vér, de nem érzem a végtagjaimat. A bőröm hideg, száraz. Nem szólok már. Ha beszélek, sem hallom már a hangomat oly tisztán. Minden csak egy nagy kavargó, homályos massza körülöttem. Összefolynak az estek és nappalok. Egyre kevesebbet látom a napot. Árnyékként követ a paranoia, minden mozdulatban és tekintetben rosszindulat csapódik a hátamon. Ha mosolyognak rám, már nem találom szépnek, félelem fog el az arcok láttán. Nincs már idő, nincs már fény, nincsenek érzések többé. Csak egy hatalmas üres teremben keresem a kivezető utat. De nincsenek ajtók...

Kezdetek...2010 december


Szédítő, mennyi szemét folyik keresztül itt az emberek tudatán. És persze gondoskodnak róla, hogy úgy érezzem, hogy én vagyok a kis tavacskájuk, amibe torkollik a szennyáradat. Bár már kezd hasonlítani egy tengerre, talán kisebb óceánra a bűntudatom medencéje. Bűntudat. Ez a legjobb és legrosszabb tulajdonságom. Ez okozza az összes tépődést a szívem mélyén, a depressziót, ami egy percre sem hagy nyugodni, a fájdalmat ami nem hagy aludni, a gondok zűrzavarát a fejemben. De tudom, ez a legbiztosabb erényem, hogy a világ minden negatív befolyása ellenére is ember maradhassak. Ember, akire talán a szülei büszkék lehetnek. Ember, aki nem törik meg. Pedig én nem sokat kérek. Csak boldog akarok lenni. Talán egy nap megtehetem. De ahhoz lehet, hogy meg nem sírtam eleget...
Reggel, mikor kinyitom a szemeimet, meg kell születnem. Minden egyes nap egy új kor kezdete az életemben. Minden egyes nap hosszú, mintha évek telnének el az idő alatt, amíg ismét a párnámba túrhatom az arcomat. Még félálomban, kissé émelygő másnapos gyomorral sántítok kifelé a nagyvilágba a békét jelentő barlangomból, és nem is sejtem, mi vár rám majd. Reggelenként belül ismét a naiv 5 éves kisfiú vagyok, aki hisz még a mesékben, mert talán ma lesz az a nap, mikor bekövetkeznek a csodák. És nem is sejti, hogy mire ágyba bújik aznap este, már megtört tudattal, felnőtt emberként teszi azt. De a reggel ezért a csúcspont. Onnan csak lefelé vezethet az út. Trehány tisztálkodás és gyors ingvasalás után a reggeli energiabomba csomag (cigaretta energiaitallal és kávéval) adja meg a kezdő löketet, mielőtt végérvényesen kapcsolatba lépnék a külvilággal. Már pupilláim tágulnak az izgalomtól, mikor kabátot kanyarítok magamra és beleugrok a bakancsomba, a zsebeimet jól átkutatom, hogy csak egyszer kelljen az utcasarokról visszafordulnom az itthon felejtett tárcámért. A virgonc kisiskolás gyerekek csúnya akcentussal karattyolva vihorásznak egymáson az iskolából hazafelé menet, az utak forgalmasak a hosszú munkanap után fáradtan botorkáló sofőrök zajától, az emberek visszatérnek az életbe a napi kenyérkereset után, Én pedig elkezdem a munkámat. Amíg Ők dolgoztak, Én pihentem. Amíg Én dolgozom, addig Ők pihennek. A munkám kimondottan egyszerű és hétköznapi. A körülmények teremtenek káoszt a fejemben. A gonosz ferde tekintetek uralják mindennapjaimat. Ők éltetnek, adnak enni, melegben alhatok a jóságuk miatt. Csak annyi a dolgom, hogy alsóbbrendűként viselkedem... Csupán hinnem kell a hazugságaiknak, rábólintani a lehetetlenre, ha örülnek, mosolyogni, ha szomorúak, akkor sírni. És közben csak tenni és tenni a dolgomat, amíg el nem bocsájtanak a kiérdemelt esti pihenőmre. Nem nehéz feladat. Szeretem a munkámat. Habár egyedül vagyok, a legjobb barátom a tálcám, amivel egész este és éjjel rohangászok fel-alá, sercegő birkahúst és Pekingi kacsát közvetítve az éhes idegenek asztalához, az emberek csupán azért mosolyognak Rám, mert ez elvárható egy ilyen építményen belül és tudják, hogy bármit is kérnek, Én teljesíteni fogom. Hosszú ideje minden nap ugyanaz. És egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy ne érné meg inkább visszafeküdni a jó meleg ágyikómba reggel 13:00-kor... Hogy honnan jövök? Már nem tudom. Hogy hol vagyok? Nem értem. Már több, mint egy éve nem hallottam egy szép szót. Már több, mint egy éve nem éreztem egy ölelést. Már nem emlékszem, milyen érzés szeretni. Mert nincs többé szükség Rá. Mert ez a társadalom miért szólna erről? Talán, ha mélyen éreznék, akkor lenne értelme rámosolyogva hajbókolnom az idegen fickóra, aki ideges arccal néz a tányérján levő hajszálra és nekem panaszkodik? Ha törődnék az emberi érzésekkel és igazsággal, talán volna értelme pókerarccal felvenni a rendelést attól a férfitől, aki múlt héten a szeretőjét hozta vacsorázni, most pedig a felesége ül mellette? Talán, ha mélyen éreznék, lenne értelme a hasznot látni akár egy aranyosan begyakorolt műpoénban az asztalok takarítása közben? Nem... Nem, mert nem lenne értelme az egésznek. Nem lenne értelme annak, ami éltet. A pénz csupán papír zsebkendőnyi kis hulladékcafatként jelenne meg életemben. És akkor fenn állna a lehetősége a mai normától való szélsőséges eltávolodásomnak. Azt nem élném túl... Mit szólnának a szüleim? Mit mondanának az emberek, akik ismernek? Nem bírnék a tükörbe nézni és ezt mondani: Igen! Neked bejött az élet!
Egyedül akkor nem bírom ezt mondani, mikor otthon hajnalban a félig üres whiskey-s üveget szorongatom pucéran a fürdőkádban és magamban dalolászok mindenféle régi Rolling Stones számot...
Akkor Én is lehetek kicsit őszinte magamhoz... Senki nem látja...